Tudtad, hogy már a régi korokban is ábrándoztak szuperhősökről az emberek? Pedig akkor még nem volt mozifilm Pókemberről, meg Batman-ről:)
S hogy kik voltak a szuperhősök? Hát az istenek: az északi népeknél Thor, Loki, Odin, stb., a görögöknél pl. Zeusz, Héraklész, a rómaiaknál pedig Merkúr, Jupiter, stb.
A fantáziában nem volt hiány:
Thornak csodálatos kalapácsa van, ami sosem csorbul ki, és visszatér eldobójához, mint a bumeráng,
A mítosz hősei lehetnek istenek, héroszok (félistenek). A mítoszok alapjául
általában valamilyen cselekmény, történet szolgált, azaz epikus
jellegűek. Témái lehetnek:
A mese, a monda és a mítosz között csak árnyalatnyi különbségek vannak.
Míg a mesétől és a mítosztól nem várunk hitelességet, nem várjuk el,
hogy legalábbis részben igaz legyen (azaz 100 %-ig kitalálás is lehet a
mese), addig a mondától elvárjuk, hogy vagy a történet, vagy a
helyszínek, vagy a szereplők részben valóságosak legyenek. Lehetnek
bennük csodás dolgok is, de nem lehet az egész kitalálás, mese.
A monda szinonimája (rokon értelmű kifejezése), a monda régi neve,
elnevezése. Tehát e szerint a „rege” és a „monda” egy és ugyanazt
jelenti. (Bár a rege szó „régi mese” értelemben régebben is ismert, a nyelvújítók
élesztették fel, s meghatározására több kísérlet történt, hol a → népmesét, hol a → mondát nevezték regének.)
Egyes irodalomtörténészek viszont megkülönböztetik a kettőt. Szerintük a
rege a monda rokon műfaja. Szájhagyományban élő, ősi történetet beszél
el, csodás elemekben gazdag. A műformája gyakran vers. Pl.: Arany János:
Rege a csodaszarvasról.
Zene: Kaláka
....és egy modern változat a Sub Bass Monster-től:
Mitagadás, mi, emberek, szeretünk borzongani. Krimiket olvasunk, horrorfilmeket nézünk, katasztrófa-híreket böngészünk az újságban.
Úgy tűnik ez a tulajdonságunk már régóta kísér bennünket. De hogyan volt ez régen, amikor még nem ismerték a mozifilmet, televíziót, újságot, rádiót, internetet?
A borzongás utáni vágy egyik csillapítója a ballada volt.
Történt valami tragikus, szörnyű: ezt a falu szájára vette: egyik ember mesélte a másiknak. Ahogy szájról szájra terjedt a történet, kiszínezték, hozzátettek, elvettek belőle; sőt, hogy könnyebben megjegyezzék a történetet, rímekbe szedték, énekelték, vagy akár meg is zenésítették:
1. Kőműves Kelemenné balladája (népballada) - keletkezés: 1500-as évek vége
Tizenkét kőmíves összetanakodék,
Magos Déva várát hogy felépítenék,
Hogy felépítenék félvéka ezüstér,
Félvéka ezüstér, félvéka aranyér.
Déva városához meg is megjelentek,
Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek,
Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott reggelre.
Megint tanakodott tizenkét kőmíves,
Falat megállítani, hogy lesz lehetséges,
Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek,
Egymás között szoros egyességet köttek:
Kinek felesége legelőbb jő ide,
Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe.
Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát,
Avval állítsuk meg magos Déva várát.
"Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,
Én uramhoz menni lenne akaratom!
- Kőmíves Kelemen felesége mondja -
Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba,
Fogd bé a lovakot, állj is gyorsan elé,
Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé.
Mikor fele útját elutazták volna,
Erős idő vala, záporesső hulla:
"Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza.
Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba,
Az éjjel álmomba olyan álmot láttam,
Kőmíves Kelemen udvarába jártam,
Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva,
Annak közepibe mély kút vala rakva,
Az ő kicsi fia oda beléhulla.
Az éjjeli álom nem telik ma jóra,
Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!"
"Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,
A lovak se tiéd, a hintó se tiéd,
Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb!"
Mennek, mendegélnek Déva vára felé,
Kőmíves Kelemen őket észrevevé,
Megijede szörnyen, imádkozik vala:
Én uram istenem, vidd el valahova!
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát,
Vessen a hintómnak négy kereke szakát,
Csapjon le az útra tüzes istennyila,
Horkolva térjenek lovaim vissza!
Mennek, mendegélnek Déva vára felé,
Sem lovat, sem hintót semmi baj nem lelé!
"Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!
Neked is jó napot Kelemen kőmíves!
Köszöne az asszony, az ura válaszolt:
"Édes feleségem, neked is jó napot!
Hát ide mért jöttél a veszedelmedre,
Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tűzbe.
Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette:
Kinek felesége hamarabb jő ide,
Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe,
annak gyönge hamvát keverjük a mészbe,
Avval állítsuk meg magos Déva várát,
Csak így nyerhessük el annak drága árát.
Kelemenné asszony, hogy átalértette,
Bánatos szívének így lett felelete:
"Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok,
Amig búcsut veszek; csak addig várjatok,
Hogy búcsut vehessek asszonybarátimtól,
Asszonybarátimtól s szép kicsi fiamtól:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Én árva fejemnek egyet sem kondítnak!"
Kelemenné asszony avval haza mene,
Egyszer-mindenkorra, hogy végbúcsút venne,
Hogy végbúcsút venne asszonybarátitól,
Asszonybarátitól s szép kicsi fiától.
Avval visszamene Kőmíves Kelemenné,
Sírva haladt magos Déva vára felé,
Megfogták szép gyöngén, bétevék a tűzbe,
Az ő gyönge hamvát keverék a mészbe,
Avval állíták meg magos Déva várát,
Csak így nyerheték meg annak drága árát...
Kőmíves Kelemen, mikor haza mene,
Az ő kicsi fia jöve véle szembe.
"Isten hozott haza, kedves édes apám!
Hol maradt, hol maradt az én édes anyám?"
Az ő édes apja neki így felele:
"Hadd el fiam, hadd el, haza jő estére."
"Istenem, istenem, este is eljöve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve.
Apám, édes apám! mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az édes anyám?"
"Hadd el fiam, hadd el, haza jő reggelre,"
Az ő édes apja neki így felele.
"Istenem, istenem, reggel is eljöve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve,
Apám, édes apám! mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám!"
"Menj el fiam, menj el magos Déva várra,
Ott van a te anyád, kőfalba van rakva."
Elindula sírva az ő kicsi fia,
Elindula sírva magos Déva várra,
Háromszor kiáltá magos Déva várán:
"Anyám, édes anyám! szólj bár egyet hozzám!"
"Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít,
Erős kövek közé vagyok bérakva itt."
Szíve meghasada s a föld is alatta,
S az ő kicsi fia oda beléhulla...
A balladáknak van tehát valóságmagja, de a szájhagyomány és a képzelőerő sokat színezett rajta. Mi lehet a valóság a Kőműves Kelemen történetében? Talán az, hogy egy várat felépíteni a középkorban embertpróbáló feladat volt: felhordani a hegy tetejére a nehéz köveket, falat rakni belőlük: nem volt egy életbiztosítás...gondolom sokan lelték halálukat az építkezésen. Nem voltak kötéllel biztosítva: ha valaki leesett a falról, vagy ráomlott egy-egy rosszul megépített falszakasz..